Itt állok, kedves hallgatóim, a körúti nagy-kávéházban. Csupa szín, hangulat, és hamvas báj az egész. Egyik sarokban galambősz hajú, tiszta tekintetű nénike köt. Hogy mit köt? Üzletet köt. Kávécska párolog a nénike előtt, éppen cukrot vesz hozzá. Háromszáz kilót.
Szólítsuk csak meg a kedvest:
- Nem lesz ez sok a kávézáshoz, nénike?
- Nem a kávézáshoz lesz, galambocskám, hanem a feketézéshez - mondja és szende szeméremmel megbillentik főkötőjét.
Emitt két úr vitatkozik egy asztalnál, gyerünk csak azzal a mikrofonnal.
- Hányszor mondjam neked, Teobald, hogy hagyd abba a feketézést. Piszkos dolog az, visszaélni a helyzettel. Maradjunk mi csak a szolid zsebtolvajlásnál.
- Szaharin van? kérdi egy vendég a pincértől.
- Van, kremássan. Mennyi tetszik? Mert sajnos, csak ötezerrel szolgálhatok.
- Csak ötezerrel? Micsoda kávéház ez?! Ide se jövök többet...
Itt egy idősebb úr harapdál valamit jóízűen. Nehezen megy, úgy látszik, rosszak már a fogai szegénykének.
- Jó étvágyat kívánunk tisztelettel! Mi jót méltóztatik harapdálni, urambátyám, jó kis falatocska, mi, hehehe?
- Ezüst ötpengőst, öcsém. Most kínálnak ötszázezer darabot, próbálgatom, hogy valódi-e?
Itt ketten tanulmányozzák az étlapot:
- Te mit rendelsz?
- Egy tétel aranyórát, ezerhatszáznegyvenhat golyóscsapágyat, három vagon rézsarkantyút és kétszáz darab egérfogót.
- Milyen ételek fogynak legjobban? - kérdezzük a főpincért.
- A tinta, a toll és az itatóspapír. Kelendő cikk a hamis tanú is, de az drágább.
Amott egy fiatalember vajas zsemlét rendel. Az emberek összenéznek, és újjal mutogatnak rá:
- Látja, ilyen emberek vannak. Ez zabálni jön a kávéházba...
A viszonthallásra, kedves hallgatóim.
(Gergely Miklós)
