Mit Szólsz Hozzá Kérlek Alássan

Nevess, magyar... Nem, még nincs mit nevetned,
Az irtózat még túlságos közel van,
Sebek rohadnak meg a testeden,
Agyad még nyomják szörnyű tegnapok,
Önbűneidtől szád még rossz ízű,
S ha fölnevetsz, a torkod még rekedt:
Hangszálaid vad hangok tönkretették.

Hogy tréfa vág, szatíra ostoroz,
Gúny öl - nehéz ezt így most mondani.
Ezek csupán szóképek, elkopott
Igék voltak, de aztán évekig
Megújították múlt értelmünket,
Itt kés vágott az élő húsba, kés,
Valódi kés. S az ostor szíjain
Ólomgomb volt, a bőrt cafrangra tépő,
És öltek, öltek, öltek gyilkosok.

Nevess, magyar... Nem. Próbálj meg nevetni,
De nevetésed emberibb legyen,
Mint volt a szennyes esztendők során,
Mikor betyárság volt, aljas cinizmus,
Mely minden szépre-jóra röhögött,
Mely hahotázott, hol hördült halál.

Nevess, magyar... Nem. Csak tanulj nevetni,
Elölről kezdd e drága tudományt,
Mit természettől csak gyermek kapott,
Mint ártatlan, csilingelő kacajt,
De az élet gondba és munkába görnyedt
Sok millió felnőttől elrabolta,
S helyébe vinnyogó sírást adott.
Az élet? Nem. Az bő tejű anya,
Szült gyermekét szoptatná szent mosollyal,
De voltak s vannak karmos, rút kezek,
Mindent elosztók, sírást és kacajt is,
Azok kiosztották a nevetést,
Oda, hol bőség - nem dolog gyümölcse -
De mégis bőség állott garmadában,
S a sírást adták mind a többieknek...
Ezen, magyar, mert túl nagy háború volt,
Most örökre változtatni kell,
Derű legyen, hol eddig csak ború volt,
Kacaj kincsét most másképp osszuk el.

(Gábor Andor)