Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű, kóclelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk...
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
"Nem jól csináltam, elhibáztam,
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne most a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig:
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet,
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett,
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hová lett a sok parázna,
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvanéves?
Mire rád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... az ma mindegy!
(Heltai Jenő)
