Érzéki, mulya történet
Meghívott! Végre meghívott! Búgott a hangja, mint egy párja után vágyakozó gerlének.
- Szerdán délután várom egy csésze feketére. Ne ijedjen meg, a hatodik emeleten lakom, de van liftünk.
Mámorban szálltam fel a liften. Jó, békebeli érzés volt. Mintha a mennyország felé emelkednék - gondoltam magamban, mert költői lélek vagyok. És átnyújtottam két pengőt.
- Idegenek négy pengőt fizetnek - mormogta a házmester.
Balga ember! Azt hiszi, hogy én idegen vagyok ebben a házban! Idegen a Viola házában! No, megállj, lefelé jövet már családtagnak fogok számítani - morfondíroztam.
Viola túláradó kedvességgel fogadott. Karcsú alakjára lágyan tapadt a selyempongyola, amely diszkréten, de mégis kacéran... Nem, nem folytatom a leírást.
Amikor lehörpintettem az első korty feketét, a gondos háziasszony aggódó kedvességgel kérdezte:
- Ízlik a kávé?
- Fenomenális, csodálatos, piramidális! - mondtam egyszerűen.
- Fél kilót átadhatok magának. Hétezer.
- Kilója?
- Félkilója.
A második korty már nem ízlett annyira, de mit törődik az ember az ilyesmivel? Micsoda pazar, áldott jó asszony ez! Az izgalmas pásztoróra érzéki pillanatának küszöbén sem felejtkezik meg arról, hogy a kávémról gondoskodjon.
- Édes - suttogtam önfeledten.
- Apropó, cukrot is kaphat. Kilója ezernégyszázötven. Vagy inkább érdekli a szaharin?
- Tűzkő nincs? - kérdeztem merészen.
- Most van érte az autó Bécsbe! A jövő héten lesz! Hiszen maga úgyis feljön máskor is...
Biztatóan nézett a szemembe.
- Konyakot, likőrt? - kérdezte a legbájosabb háziasszonyi mosollyal.
Nem vagyok alkoholista, de ilyen elragadó kínálásnak nem tudok ellenállni.
- Konyakot kérek. De csak fél pohárral.
- Fél pohárral nem adhatok. A legkisebb rendelhető mennyiség nálam öt üveg. Á hétszáz pengő, ab Budafok.
Ahogy átrakta selyemharisnyás lábát, kábultan felejtettem rajta forró pillantásomat.
- Tetszik magának a harisnyám?
És amikor némán igent intettem, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
- Tudok még szerezni magának fél tudatot. Tizenkétezer pengő. Nézze meg közelről!
Forróság öntött el. Vakmerően kérdeztem:
- Harisnyakötőben mi van a piacon?
Szemérmesen lehúzta a pongyolát, és így szólt:
- Az most nincs. Nadrágtartó nem érdekli?
Így enyelegtünk, amíg le nem szállt az alkonyat. Akkor az ablakhoz vezetett, és megmutatta a csillogó Dunát, amit nem vittek el a németek. Bódító parfümje szállt felém, de nem mertem dicsérni az illatát, mert ebben a buja percben csak szagolni szerettem volna a parfümöt, nem vásárolni. Szorosan egymáshoz simulva néztük a romokban fekvő Budát.
- Mennyi rom! - rebegtem poétikusabban, mert szebb mondat nem jutott eszembe.
Még közelebb bújt hozzám, és úgy súgta:
- Nem akar egy romházat vásárolni a Vizét utcában? Leszakadt a lépcsőháza, de egyébként jó állapotban van. Három millió.
Nem bírtam tovább! Köszönés nélkül rohantam ki az utcára, hogy a friss levegőn keressek gyógyulást sebzett szívemre. És a bánatos szeptemberi estében szomorkásan énekeltem magam elé a csalódott szerelmesek nótáját:
- Romház, ha leszakad, egy helyébe száz is akad...
(Stella Adorján)
